|
Vissza a főoldalra
Kutya vers a gazdihoz:
(anonim)
Vaú!
Egy verset írtam.
Ugattam, ahogy bírtam!
Remélem, érted gazdám?
Ha nem, hát jól figyelj rám!
Vaú!
Szeretlek Téged!
S ha szavam tán nem érted,
Hát nézz jól a szemembe,
Meglátod mi van benne:
Vaú!
Lásd: semmim sincsen,
Se birtokom, se kincsem,
A földön és az égen
Te vagy MINDEN nékem!
Vaú!
Rövid az élet,
De semmitõl se félek,
Mert oltalmadba vettél,
S érzem, hogy megszerettél!
Vissza a lap tetejére
Csoóri Sándor: Csodakutya
Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Vissza a lap tetejére
Juhász Gyula: Beteg kutyaÚgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
És vánszorog a ragyogó napon.
Szeméből csöndes panasz sír feléd,
Keresi részvéted tekintetét.
Tebenned bízik, úrban a hívő,
És kínjait eléd teríti ő.
A mindenség poklában didereg,
Oly nyomorult, akár az emberek.
A megváltó halált nem ismeri,
Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.
Csak nyöszörög, sírása könnytelen
S az égre szűköl árván, csöndesen.
Testvéred ő is és osztályosod,
A nap alatt egy a ti sorsotok,
Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
Ártatlan ő, szegény és védtelen.
Mégis embernek ember gyilkosa
És a kutyától nem tanul soha!
Vissza a lap tetejére
Nemes Nagy Ágnes: Láttam, láttam
Láttam, láttam lappantyút!
Éjszaka, erdőn meglestem,
róka-vadásszal kettesben.
Nem volt ottan lámpa, se ház,
mentünk: én meg a rókavadász,
akkor az égen, fekete égen
valami röppent még feketébben,
valami röppent: lappantyú!
Két szeme lángja, két pici lámpa,
gurgula-hangja úszik utána.
Ketten láttuk, senki más,
ketten: én meg a róka-vadász!
Vissza a lap tetejére
Romhányi József: Marhalevél
Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,
minden vad bikának legvadabbikába.
Vonzalmát megírta egy marhalevélben
nagyjából eképpen:
Hatalmas Barom!
Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.
Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,
mégis tollat ragadott csülköm,
hogy amit a marhanyelv elbõgni nem restell,
így adjam tudtára, Mester!
Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.
Amíg szorgalmasan duzzasztom tõgyemet,
gondolatom egyre Ön körül õgyeleg.
Muú! Minden bikák közt legelõkelõbb!
Midõn megláttam a legelõ elõtt,
elpirultam, elsápadtam,
vágy reszketett felsálamban,
s úgy éreztem, hogy kéj oson
keresztül a rostélyoson.
Muú, hogy forrt a vér szívembe,
hogy tódult a bélszínembe!
Az a perc, mit velem Ön tölthet maholnap,
megrázza majd egész pörköltnek valómat.
Ám míg Önrõl ábrándozom kérõdzve,
vad féltés öl a szívemig férkõzve,
és átjárja ó mind a kín,
velõscsontom, mócsingjaim.
Már bánom e merész vágyat,
hisz Ön büszke tenyészállat, csupa gõg,
mely után az egész tehéncsorda bõg.
De ne féljen Bikaságod!
Ha nem szeret, félreállok.
Nem fog látni levert búsnak,
mert beállok leveshúsnak.
Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet,
s megszánja az Önért égõ tehenet,
válaszoljon hamar rája.
Üdvözli Önt a marhája.
Im a levél. Ráírva a kelte.
Az úton a posta elõtt le is pecsételte.
De a postáskisasszony nem vette fel...
Vissza a lap tetejére
Nemes Nagy Ágnes: Lila fecske
Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csíkja
lila, mint a lila tinta.
Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr, lila toll,
most is ott ül valahol.
Vissza a lap tetejére
William Blake: Madárszerelem
 Hol a házad, mondd, madár! S este milyen tanya vár? Milyen fészek, milyen lomb? Óh, te rétek dísze, mondd!" "Áll egy szép fa társtalan: Ott búsulok egymagam. Hajnal issza könnyemet, Este nem hoz örömet." "Én meg téged kívánlak, Kincse-hangja a nyárnak; Nappal erdőn kószálok, Éjszaka sírdogálok." "Énérettem sírdogálsz? Engem kívánsz? Engem vársz? Bánatomnak vége hát! Óh, szerelmes jó barát!" "Gyere, hí csöpp lugasom, Zöld falomb közt, magoson. Öröm szárnyán röpülünk, Virág alatt megülünk." (Babits Mihály fordítása)
Vissza a lap tetejére
Romhányi József: A liba hattyúdala
A tömzsi, totyogó tavalyi ludat
cserbenhagyta csúful a józan öntudat.
Fennhordta a csõrét, s nyújtogatva nyakát,
gyönyörû hattyúnak képzelte magát.
Társaitól búcsút sem vett, azt se mondta: "Gá!"
Kilépett a libasorból, s elment világgá.
A legelsõ pocsolyánál máris vízre szállt,
és hattyúi halálához egy dalt komponált.
Egy hattyúdalt, az egyetlent, a végsõt,
a halálhívó szent, nagy éneket,
a fagyos lánggal kilobbanva égõt,
mely lebegve száll idõ s tér felett.
A hattyúdalt, mit életen át érlelt
a méltóságos csönd, a némaság,
a hattyúdalt, a vádat s elégtételt,
a semmivé lett vágyak halk dalát!
Gyötrõdött, töprengett a hattyúi lúd,
és költött is végül szép dalt, szomorút.
Megvárta az alkonyt, úgy zendített rá.
Zengett a bús ének: "Gá-gá-gá-gá-gá!"
Várta a szép elmúlást, a hattyúvégzetet,
várta, várta hajnalig, míg meg nem éhezett.
Gyakran sóhajt fel azóta, ha kint legelész: - Gágogva élni könnyû - dalolva halni nehéz!
Vissza a lap tetejére
Zelk Zoltán: Kivert kutyák siratója
be kegyetlen gazdád az éjszaka!
Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
bérházak kőküszöbjei között,
vinnyognád néki: Csontig fáj a tél...
- ostor felel, vad ostora, a szél.
Nyalnád kezét te, volna csak keze,
néznél szemébe, volna csak szeme!
S volna szava, lesnéd, megértenéd,
nem mint szolga, nem mint cseléd,
de úgy, mint a lihegő szeretet,
ki hogy szeressen, azért született.
Látom bordáid, éhednek jegyét
és szőrödön a tél jeges lehét,
kenyérhéj, csont csitítná éhedet,
kályha tüze is remegésedet,
ám jobban vágysz te oly szót,
s oly kezet, mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
éhed a szóval szóló száj után...
Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
milyen szörnyű volt az az éjszaka,
milyen megverten mentem én haza!
Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
de fölfogtam, tudtam fájdalmadat...!
A kivert kutyák kínját tudtam én,
melyet nem enyhít írként a remény,
hogy holnap tán majd másképp leszen,
nem vet számot a hűvös értelem.
Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
miért nem lel gazdát a szeretet?
S kutyákkal népes lett az éjszaka...
ezer kivert társad kísért haza!
Kiket, mint téged, nem felejthetek:
zöld rémülettel lobbanó szemek,
ezernyi kín, ezernyi vinnyogás -
kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!
Vissza a lap tetejére
Szuhanics Albert: Kiskutyák Kati ebünk kölyköt fialt,
nem is egyet, négyet.
Felsorolom itt most nektek
az egész népességet.
Udvarunkon, ez mondhatnánk,
egész kutyafalka.
Morzsa, Buksi, Fifi kutyus,
meg a kicsi tarka.
Míg szoptatott, négy kis gombóc
tolakodott nála.
Úgy éhezve, nyüsszögve mind,
szinte csorgott nyála!
Aranyosak és kedvesek,
törzskönyvezett fajta.
Morzsa, Buksi, Fifi kutyus,
meg a kicsi tarka.
Növekedvén lábra álltak,
szinte szétgurultak.
Rosszalkodtak, elfutottak,
s az ágy alá bújtak.
Tündérien hízelkedők,
mindnek jár a farka.
Morzsa, Buksi, Fifi kutyus,
meg a kicsi tarka.
Tányért kaptak, mindannyian
sajátjukból esznek.
Oly falánkok, hogy még így is
néha összevesznek.
Növő korban mind éhesek,
ne csodálkozz rajta!
Morzsa, Buksi, Fifi kutyus,
meg a kicsi tarka.
Most ugatni próbálnak ők,
s őrizni a házat.
Tudják már hogy ide bárki
bizony be nem járhat!
Hűséges eb lesz mind a négyük,
jó házőrző fajta.
Morzsa, Buksi, Fifi kutyus,
meg a kicsi tarka.
Szeretik ők gazdijukat,
s az szereti őket.
Pedig senki nem látott még
ilyen lókötőket!
Ha kimegyek és füttyentek,
meglódul a falka.
Morzsa, Buksi, Fifi kutyus,
meg a kicsi tarka.
Kati kutya büszke anyjuk,
nevelgeti mindet.
Úgy őrizi gyermekeit,
mint valami kincset.
Ha a nevén szólítom én,
mind azonnal meghallja.
Morzsa, Buksi, Fifi kutyus,
meg a kicsi tarka.
Vissza a lap tetejére
www.szeva1v.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!
|
