|
Vissza a főoldalra  
Várnai Zseni: Ne irigyelj....
Ne irigyelj, púpos ember,
amiért egyenes vagyok,
a lelkemen oly nagy púp van,
hogy majd belészakadok.
Te nem látod, de én érzem,
hogy ez a púp mily nehéz,
bele van ám gyömöszölve
egy mázsányi szenvedés.
Te vak ember, ne haragudj,
én sem látok messzire,
bukdácsolok, botorkálok,
s nem találok semmire.
Fogadj engem testvérednek,
szegény néma, s hidd nekem,
én is csak dadogva szólok,
s nem érti meg senki sem.
Szeressetek engem, bénák,
nyomorultak, szegények,
ügyefogyott vagyok én is,
össze-vissza beszélek,
képzelődöm, álmodozom,
mint az őrült, s azt hiszem,
üvegből van, s összetörik,
összetörik a szívem.
Vissza a lap tetejére
Nikolaus Lenau: Pillantás a folyóba
Ha boldogságod elhagyott
és vissza sose tér már,
nézz a folyóba, nézd, ahogy
lenn hömpölyög a mély ár.
Nézd, nézd csak omló habjait,
s már gyászát nem is érzed,
bárhogy szeretted azt, amit
a szívedről letéptek.
Nézz mereven a mélybe hát,
míg megered a könnyed,
úgy nézd útját, e fátylon át,
az elfutó özönnek.
A szív sebét a feledés
majd behegeszti lágyan;
s tovasuhan a kínod és
a lelked is az árban.
Vissza a lap tetejére
Szép Ernő: Ne higgy!
Ne hidd, ne hidd, ami igaz
Ami kegyetlen, ami gaz
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.
Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz
S az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz
Csak az a gyémántszeretet,
Mi a szívekre veretett.
Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.
Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints, Te légy az Isten, hogyha nincs.
Falu Tamás: Ima
Ne fájjon a lelkem,
Ne fájjon a testem,
Legyen, ki felemel,
Amikor elestem.
Amit méznek érzek,
Epévé ne váljék,
Kövessen a béke,
Mint jóságos árnyék.
S, ha majd jő a halál,
Szóljon hozzám szépen,
S, ne a hátán vigyen,
Hanem az ölében.
Vissza a lap tetejére
Fernando Pessoa: Az ég nyugodt…
Az ég nyugodt, csendes az este,
Az éj közel, ha nem is sejteném,
Magamon töprenkedem egyre,
Lássam, mi volnék, s mi volna enyém.
Múltamon végignézve láttam,
Nem voltam más, mint mások körülem,
Magam utáni kusza vágyam
Adott csak ezt-azt lényemből nekem.
Régi magam tárt könyv előttem,
Forgatom, mint már olvasott lapot,
Az igazság kihalt belőlem,
Vége-hossza nincs, fájó vágy vagyok.
Utas, ki útján elmerengett -
Két úton jártam párhuzamosan,
Része voltam tájnak, tereknek,
Emléktelenül, vakon, társtalan.
Helyemre értem, már ma sejtem:
Formátlanságom más és más alak.
Saját utam keresztbe szeltem,
Nem látom magamban múlt-magamat.
Én lennék - hisz nincs lehetetlen -
E száz világból jött százféleség
Egy érző pontba sűrítetten,
Mely én vagyok, lévén, hogy élek épp?
Én lennék az agy, mely a létet
Felfogja, s csak sustorgó, mind nagyobb
Perce az időbeli létnek,
Melynek elevensége én vagyok?
Vissza a lap tetejére
Kópis Eta: Mért gondolom azt?
Mért gondolom azt, hogy enyém a világ,
hogy rám mosolyog kertekben a kis virág,
hogy búm, bajom régen messze szállt,
s, hogy az élet csodás – mesevilág?
Itt tartom karomban a bajt – a bánatot.
Amely még nem rég velőmig áthatott.
De viruló bájodnak mosolya, kedélye
felkap és elsodor pajzán szenvedélye.
Úgy tört rám ajkadnak zengő kacagása,
ahogyan kis méh száll a nyíló akácra.
Élvezni rám lehelte minden csókját.
Hallgattam eltúlzott, de csodás bókját.
Szerethet-e még a szív? Már nem is tudom.
Indulhatok-e én még ezen az úton?
Hisz hajtincseim már igen deresülnek.
Fülembe nótát már dehogy hegedülnek.
Vissza a lap tetejére
Sütő Barnabás: Egy igaz barát
Hogyha téged nagy öröm ért
És felvidult újra lelked
Eljöttem én a kedvedért
És együtt örültem véled
De ha bánatos lesz szíved
És a fájdalmad feléled
Én leszek ott újra néked
Hogy, vigasztaljalak téged
Ha megkapod, mire vágytál
És már új célok vezetnek
Nekem mindent elmondhatnál
Akkor is, ha más nem ért meg
Hogyha olyan bűnt követsz el
Ami megbocsájthatatlan
Én akkor is ott leszek majd
Foghatod a kezem bátran
Nem érdekel, mit csináltál,
Hisz jól tudom, már megbántad
Ha mindenki kővel dobál
Én mégis karomba zárlak
Hogyha néha rossz napod van
De nekem sem ,,úgy jött össze"
Én félre húzódok inkább
Csak tombold ki magadat, te
Mert utána tudom belül
Elcsitul a vihar benned
Az arcodra mosoly derül
S kinyílik újra a lelked
Türelmesen kivárom én
És ha kérded, mért csinálom,
Nem tudom, csak annyit mondok
Te vagy a legjobb barátom.
Vissza a lap tetejére
Mary E. Frye: Ne jöjj el sírva síromig
Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom…
Gyémánt vagyok fénylő havon.
Érő kalászon nyári napfény.
Szelíd esőcske őszi estén.
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben.
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán.
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok.
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
Vissza a lap tetejére
Móra Ferenc: Van minden szívnek…
Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.
Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Általtörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.
Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.
De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.
Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még-
Csak akkor kell sírnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.
Vissza a lap tetejére
Sárhelyi Erika: Félúton
"... mindig félúton vagyok..."
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan" „bárhova" jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
Vissza a lap tetejére
www.szeva1v.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!
|
